Magyar Fotográfiai Múzeum

2017. február 10. - 2017. május 07.

Nálunk

Veress Ferenc: Erdélyi tájképek 1869-1872

   Kiállításunkkal tisztelegni kívánunk a körünkből 101 éve eltávozott kolozsvári fényképész előtt. Az 1993-ban ugyanitt rendezett tárlata óta felnőtt egy új generáció, akik nem ismerik a művészt, soha nem láthatták műveit. Most nem törekszünk arra, hogy szerteágazó tevékenysége, kísérletei mindegyikéből felvillantsunk valamit. A kolozsvári embereket megörökítő több mint 50.000 felvétele önálló feldolgozást és logisztikát igényelne, így kimarad a mostani bemutatóról a több száz portréból álló fotográfiai múzeumi együttes is. Ezek időrendbe állításához ad támpontot a Borda Márton által összeállított verso-sor a tárlóban.

   A művész tájképeinek sorozata Kolozsvár városi részleteinek megörökítésével kezdődött, hiszen már 1859-ben, majd 1869-ben is kiadott és albumba rendezett egy-egy egységet. Ezek előzményül szolgáltak, mert új gépeket, lencséket, és az ún. száraz modorra való áttérést jelentette számára. Ezek segítségével már előre előkészített lemezekkel tudott a helyszínekre kivonulni és azokat majd csak később, otthon dolgozta ki.  

   Az Erdélyi tájképek megörökítése a művész életművében egy igen rövid szakaszt jelent, bár számos alkalommal utalt rá, hogy szeretne egy ilyen sorozatot készíteni, melyből tetszetős albumokat lehet összeállítani. Munkájához támogatást remélt az Erdélyi Múzeumtól és Erzsébet királynétól is, de elvi elismerésen túl mást nem kapott. A királynénak összeállított 1869-es album egyes felvételei között már találunk tájképeket is.

   Az 1873-as bécsi világkiállítás új apropót szolgáltatott, hogy tervét megvalósítsa. A kiállítást szervező bizottságtól ígéretet kapott, hogy felmerülő költségeit megfizetik. Beutazta Erdély középső részét, főleg azokat a helyeket örökítette meg, melyek a vasútvonalak mentén helyezkedtek el. Képeinek kiemelkedő részét bemutatta Bécsben, bár elismerést kapott, nem hozott számára jelentős sikert, és költségeit sem térítették meg. Anyagi veszteségei ellenére továbblépett és fénynyomatok, porcelánfényképek készítéséhez fogott.

   Számos kérdés felmerült a kutatások során, vajon összesen hány nagyméretű kép készült a világkiállításra, és a Magyar Fotográfiai Múzeumban található 65 kép kellően mutatja-e be ezt a nagyszabású munkát? Kiegészítettük az anyagot a bécsi Albertina, a Magyar Nemzeti Múzeum, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest gyűjteménye, a Forster Központ, az Erdélyi Fotográfia Egyesület műveivel. Némelyeket ezek közül helyhiány miatt csak vetíteni tudjuk.

   Az Erdélyi tájképek három nagy csoportot alkotnak. Az első a várakat és romokat megörökítő felvételek, ezek kötődnek leginkább a korabeli festészethez, a kedvelt romantikus várábrázolásokhoz. Veress munkái szorosan kapcsolódnak Ligeti Antal festményeihez: a közös látásmód, a korhangulat és a divat egyaránt tükröződnek bennük. A fényképész tájképeinek másik része a vasútvonalak kiépítését dokumentálja, melyek az átalakuló, felgyorsult világot őrizték meg számunkra. A munkafolyamatok mellett a folyót átívelő vasúti hidak, mint új táji képződmények jelennek meg. E csoportba soroltuk a bányák és a verespataki kitermelések munkát megörökítő felvételei mellett azokat a műveket is, melyek a bányászat által átalakított táj távlati képét mutatják. A harmadik részt az erdélyi geográfiai érdekességek, szurdokok, vízesések, különleges sziklák és képződmények, egyes kanyargós utak távlati képei alkotják.

   Páratlan tájkép együttes mutatkozik be, amely az eperjesi Divald Károly hegyeket megörökítő felvételeivel a magyar tájfényképezés kezdeteit jelentik. Ezek ismerete lehetőséget nyújt a korabeli képzőművészettel való szoros kapcsolat vizsgálatára, miközben azonos súllyal láthatjuk az ipar, a modernitás elfogadását, jelentőségének hangsúlyozását. A várak, a romok és a rohanó idő a vasúttal együtt és egymás mellett a fényképezés kezdeteinek számos dilemmáját tárja elénk. A fényképészetben egészen új téma teremtődik - az aprólékos sorozatokban teljességre törekedve - a vasutak kiépítésének képeivel. A modern (fényképező)szem által megfigyelt valóság a környezet interpretációját hordozta magán, hiszen a fénykép képes volt részletesen megörökíteni az évszázados táj átalakulásának folyamatát. A képeken keresztül kétféleképpen értékelhetjük a vasút megjelenését, vagy elfogadjuk, hogy a természet áldozattá válik vagy nem. A kultúrtáj szétrombolásának európai elmélete szemben áll azzal az amerikai elmélettel, mely szerint a vadonból kell kialakítani a civilizált tájat. Az ipar és a vasút a modern embert kiszolgálva teremt új táji viszonyokat

   Különleges időszak volt ez, amikor hirtelen felgyorsult a természeti kincsek és az emberek, a tárgyak mozgása, mindezzel átalakult az idő fogalma is. Számunkra a pillanatot örökre megállító idő a fényképen válik tartóssá.

   Hálás köszönettel tartozunk Veress Ferenc ma élő rokonainak, különösen Pesti Zoltánnak, aki a család tulajdonában lévő kéziratok elolvasását lehetővé tette. Vékás Péter rendező, Lakatos Iván producer és a Krónika Alkotóközösség és Filmalapítvány támogatásával a művészről szóló filmet is be tudjuk mutatni.  

Farkas Zsuzsa