Magyar Fotográfiai Múzeum

2011. szeptember 16. - 2011. december 18.

Nálunk

A Magyar Fotográfiai Múzeum tisztelettel meghívja Önt és barátait a

 Robert Capa: A Normandiai partraszállás fényképei - Memories of the Normandy Invasion

 című kiállításának megnyitójára,

2011. szeptember 16-án, pénteken, 17 órára

A kiállítást dr. Király László György, a Magyar Fotográfiai Alapítvány kuratóriumának elnöke nyitja meg

A kiállítás megtekinthető: 2011. november 20-ig, hétfő és kedd kivételével naponta 10–17 óráig

Magyar Fotográfiai Múzeum, H–6000 Kecskemét, Katona József tér 12.
E-mail: fotomuzeum__kukac__fotomuzeum__pont__hu, Honlap: www.fotomuzeum.hu

Capa néhány legkiválóbb fotográfiái közül azon a szürke júniusi hatodikai hajnalon készült, amikor a szövetséges erők 1944-ben megindították a partraszállást a normandiai Omaha Beach-en.  Capa, a jól ismert haditudósító, az USS Chase zászlóshajó fedélzetén a partraszálló erők parancsnoki karával együtt érkezett Normandia partjaihoz, s az első hullámmal együtt ért szárazföldet a D-day hajnalán. „Egy lapos aljú partraszálló csónakban voltam, mikor a jármű ajtaja nyílni kezdett, a vízből kiálló groteszk vasalakzatok mögött feltünt a füstben álló vékony partvonal - Európánk, a „Könnyű Piros” (Easy-Red beach) part.”

A kiállításon látható fotósorozat a D-day-t, és a partraszállást követő napokat mutatja be Robert Capa objektívjén keresztül. A képek 1944. június 5. és augusztus 9. között készültek és 1984-ben lettek kinagyítva az ABC Press felkérésére, mely fotográfiák ebben az évben a Magyar Fotográfiai Múzeum tulajdonába kerültek.

Robert Capa: A Normandiai partraszállás fényképei - megnyitója from FotoKlikk on Vimeo.

Robert Capa: A normandiai partraszállás fényképei c. kiállításának megnyitója

„Nagyszerű dolog, hogy ilyen világhírű fotós képei lesznek Kecskeméten kiállítva’”- lelkendezett egy ismerősöm, aki tájékozott a város kulturális ügyeiben. „Lesz ennek folytatása? Lehet, hogy hamarosan André Kertész képeit láthatjuk?”- kérdezte. Mindezt azon a napon, amikor 3 hónap után épp bezárt a nevezett fotográfus korábban Spanyolországban ugyanilyen összetételben bemutatott képeinek kiállítása a Magyar Fotográfiai Múzeumban.

A hazai fotográfiai környékén tevékenykedők között már szinte közhelyszámba megy Bán Lászlónak, a Szépművészeti Múzeum igazgatójának felfedezésére utalni, mely szerint Londonban, a Tate Modern Múzeum bejárati csarnokában, ahol a körbefutó frizen a modern művészet meghatározó alakjainak szignóját olvashatjuk, mindössze négy magyar (származású) alkotó nevét olvashatjuk: Moholy-Nagyét, André Kertészét, Brassaiét és persze Robert Capaét. Ugyancsak Londonban, a Royal Academie of Arts-ban ez év júniusában nyílt meg a magyar EU-s elnökség alkalmából rendezett legjelentősebb művészeti kiállítás Eyewitness – Szemtanúk címmel amely ugyancsak a fotográfiát választotta témájául, és a magyar fotográfusokat mutatta be, nagyobbrészt a régieket, de kortársakat is. A világ tehát ismeri és elismeri a magyar származású fotósakat, és sokat is tesz azért, hogy módja legyen látni az alkotásaikat. Magyarország is büszke rájuk – és ezzel nagyjából ki is merül a hozzájuk való viszony.

A hazai alkotók műtárgyainak gyűjtésére létrehozott múzeumok a nemzeti identitás fontos elemei. Festmények és szobrok százai állnak különböző műintézmények raktáraiban, állandó kiállításokon ismerkedhetünk meg a legfontosabbnak tartott festők és szobrászok alkotásaival, mindezt természetesen jelentős állami támogatással, és ez helyes is. Ám ha valaki a világon leginkább ismert és elismert 20. századi magyar alkotók munkáival kívánna megismerkedi – az említett négy fotográfusról van szó – külföldre kell utazni, vagy ki kell várni, amíg egy-egy jobb érzékű múzeumigazgató olyan kiállítást rendel, mint a (M)érték volt 6 éve, vagy a Lélek és test a maga 70 ezer látogatójával három esztendeje. A magyar fotográfiának ugyanis nincs állandó kiállítási helye, és nincs államilag dotált múzeuma sem.

A Magyar Fotográfiai Múzeum, amelynek falai közt most épp egy Capa kiállítást készülünk megnyitni, jelen pillanatban egyetlen fillér állami támogatást nem kap. Kiállításait pályázaton nyert pénzekből igyekszik kiállítani, a villanyt, vizet, gázt, munkatársainak bérét részben Kecskemét város tavaly hosszú évek után ismét felújított támogatásának köszönhetően fizetheti, no meg a korábbi, szerencsésebb években felhalmozott tartalékok lassú felélésének. Ne hagyjuk szó nélkül a múzeum áldozatos munkát végző igazgatóját és munkatársait sem, akik lényegében szimbolikus fizetésért végzik el több ember munkáját.

Pedig még csak azt sem mondhatjuk, hogy a magyar állam nem költ a fotográfiára. Két évvel ezelőtt 300 millió forintnak megfelelő dollárért megvásároltak közel ezer Robert Capa kópiát, amelynek egy részét bemutatták a Nemzeti Múzeumban, aztán az egészet a Ludwig Múzeumban, most pedig valamelyik raktár mélyén porosodnak. Megjegyzem: ebből a 300 millióból nagyjából tíz évig lehetne fedezni a Magyar Fotográfiai Múzeum jelenlegi kiadásait.

---

Pedig egy fotómúzeum létrehozásának szándéka már a XIX. század végétől napirenden volt, azonban megvalósítása 1991-ig váratott magára.

A Magyar Fotóművészek Szövetsége 1957-től kezdte gyűjteni a Szövetség tagjainak felvételeit és azokat az egyéb, fotográfiával összefüggő tárgyakat, melyeket a tagság ajándékozott a szervezetnek. Ez a Fotótörténeti Gyűjtemény képezte az alapját a Magyar Fotográfiai Múzeum jelenlegi gyűjteményének.

1990-ben fogalmazódott meg a gondolat egy olyan alapítvány létrehozásáról, melynek elsődleges feladata, hogy: „a Magyar Fotográfiai Múzeumot létrehozza, a múzeumban elhelyezett közgyűjteményt megőrizze, gondozza, gyarapítsa és biztosítsa a működéséhez szükséges anyagi, technikai feltételeket". Ezt az alapítványt (Magyar Fotográfiai Alapítvány) a Magyar Fotóművészek Szövetsége 25 ezer forinttal (illetve az akkor több mint 70 ezer darabos gyűjteményével), a Budapesti Fényképész Szövetkezet kétmillió forinttal hozta létre. Elviekben ezen összegek kamataiból kellene a fotómúzeumnak működnie. A kezdeti időszakban az egyik legfontosabb cél egy megfelelő épület megszerzése volt, s mivel erre Budapesten nem volt remény, az MFSZ akkori elnöke elfogadta a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat felajánlását, és beköltözött ide, volt zsinagóga épületébe. Az épület már akkor is csak kompromisszumokkal volt alkalmas arra, hogy ott egy európai színvonalú múzeumot tudjon működtetni az alapítvány, s ez mára vonatkoztatva még inkább igaz; a jelenlegi épület csak arra alkalmas, hogy a napjainkra szűkössé vált raktáraiban megőrizze a műtárgyakat, azonban fejlődni nem képes, egy elszigetelődött múzeum a hazai kulturális életben.

Ugyanakkor a magyar fotográfia történetének tárgyi emlékei olyan értéket képviselnek, melyek külföldön ismertebbek és elismertebbek, mint hazánkban. André Kertész, Moholy-Nagy László, Brassaï és Robert Capa alkotásai a világban bárhol garanciát jelentenek a sikerre, műveik a két világháború közti fotográfia meghatározó ikonjai. A fotómúzeum legsikeresebb kiállításai is a fent említett alkotókhoz köthetőek, azonban nem csak az ő nevükkel lehet sikereket elérni. A már említett  (M)érték című kiállítás teljes anyaga, a Lélek és Test című tárlat képeinek közel háromnegyede ezekből a raktárakból került a falakra.

Hazánkban természetesen más intézmények is rendelkeznek fotográfiai gyűjteménnyel, azonban például a Magyar Nemzeti Múzeumban inkább a történettudományhoz kapcsolódó képek vannak (számuk körülbelül 1,2 millióra becsülhető). A Magyar Távirati Iroda pedig csak olyan felvételeket őriz, melyeket az ott dolgozók hoztak létre (számuk körülbelül 3 millióra becsülhető, azonban csak negatívon léteznek).

A Magyar Fotográfiai Múzeum tehát az egyetlen országos gyűjtőkörű szakmúzeum, mely kizárólag fotográfiák őrzésével, gyűjtésével, kiállításával foglalkozik; s melynek elsősorban művészeti értékű gyűjteménye van. Jelenleg több mint 300 ezer papír alapú fotográfiát őriznek és több mint félmillió negatívot különböző hordozókon. A gyűjteményhez tartozik még a közel négyezer kötetet számláló fotográfiai szakkönyvtár és a folyóirattár, ill. aprónyomtatványok tára. A gyűjteménynek komoly kutatói rangot ad, hogy egyedülálló  módon az országban minden magyar, illetve magyar származású fotóművészről papír alapú adatbázisuk van, a dokumentumok egészen a 19. századig nyúlnak vissza. Emellett a több mint ezer darabot számláló éremtár, a plakáttár, a s megközelítőleg ezer darabot számláló fényképezőgép gyűjtemény, a hozzá tartozó közel kétezer fotográfiai eszközzel is figyelmet érdemel.

Ez az érték, amely néhány ember – közülük hármat Kolta Magdolnát, Kincses Károlyt és Baki Péter jelenlegi igazgatót szeretnék név szerint is kiemelni – áldozatos munkájának eredményeként jött létre, és ma már tagadhatatlanul a nemzeti kulturális vagyon része, komoly veszélyben van. Persze nem a gyűjtemény megsemmisülése fenyeget (habár egy évvel ezelőtt még ez sem volt kizárható egy nagyobb eső után), hanem az, hogy a képek rendszerezése, a kiállítások összeállítása és az anyag bemutatása leáll, a jelenlegi múzeumból raktár lesz, amelyre lakat kerül a jobb időket várva.

A Magyar Fotográfiai Alapítvány új kuratóriuma, amely a közelmúltban alakult, s amelynek van szerencsém elnökének lenni, világosan látja, hogy a jelenlegi helyzetben nem lehet sem az állami, sem az önkormányzati támogatástól a helyzet megoldását várni, és a pályázatokból megszerezhető források is szűkösek – nem is beszélve arról, hogy ezeket nem lehet a működéshez felhasználni. Egyetlen út van előttünk, az, amelyen egyébként a világ számos nagy közgyűjteménye is jár: olyan támogatót találni, amely megérti a küldetés fontosságát, és megfelelő feltételeket teremt a működéshez.

És itt ér vissza a történet Robert Capa-hoz, illetve a mai kiállításhoz. Ha megnézik a D-napon készült képeket, láthatják, hogy azok a partról visszafelé fényképezve készültek. Capa tehát már ott állt, amikor a golyózáporban a szövetséges csapatok katonáinak nagy része még csak közelített a szárazföld felé. Azon a napon a Szövetségesek vesztesége meghaladta a 10 ezer főt, ebből 4 ezer felett volt a halottak aránya. A veszteségek nagy része az első vonalban érkezőkből került ki. Azok közül, akikkel együtt Robert Capa is partra szállt. „Ha nem elég jók a képeid, az azt jelenti, hogy nem voltál elég közel.” – mondta, és ennek szellemében is élt. Mi pedig, akik a magyar fotómúzeumot szívügyünknek tekintjük azt mondhatjuk, hogy ha nem sikerül megfelelő támogatást találnunk, nem kerültünk elég közel, és még tovább kell mennünk. Ebben kérjük az Önök segítségét is.

De addig is: van egy nagyszerű kiállításunk itt és most. Élvezzék a képeket.

   Király László György