Magyar Fotográfiai Múzeum

2016. október 07. - 2016. december 17.

Nálunk

Czigány Ákos VISSZA című kiállítása 2017. október hetedikén nyílik a Magyar Fotográfia Múzeumban, 17:00-kor.

A kiállítást Barta Edit esztéta nyitja meg.

Czigány Ákos a magyar kortárs fotóművészet immár megkerülhetetlen alkotója, akinek több képciklusa felkeltette a hazai és a nemzetközi galériák és múzeumok figyelmét. Ugyanakkor ezen ismert alkotások előtt is szinte kész sorozatokkal rendelkezett. Ezekből a korábbi, ritkán, vagy még sosem látott munkákból kínál a tárlat egy olyan válogatást, amely a Darwin online vagy az Egek előtti években szemlélteti Czigány Ákos gondolkodásmódját.

Czigány Ákos Vissza című kiállításáról

 Minden kiállításmegnyitó különleges alkalom, s ez alól a mai nap sem kivétel. Miről szólnak a kiállítások az alkotók számára? Bemutatnak, felfednek a nagyközönség előtt egy-egy új munkát, amin az utóbbi időszakban (hónapokban, esetleg években) dolgoztak; felvállalnak egy új, friss szeletet önmagukból. A Vissza című kiállítás úgy mutat újat Czigány Ákos alkotói pályáján, hogy közben visszafelé pillant, és nem egy új – hanem számunkra, nagyközönség számára több ismeretlen anyagot mutat be. Számtalan régi-új sorozatot, amin keresztül végigkövethetjük Czigány Ákos alkotói útjának alakulását, vizuális és gondolati világának formálódását. Hogy honnan indult ez az út és hol tart most, arra hamarosan ki fogok térni, de előbb vegyük végig a “mitől különleges ez a nap listánkat”.

Ha körülnéznek a térben, már maguk is tudják rá a választ: az üres paravánsorok között terpeszkedő fémtárgyakra gondolok, amelyekben Czigány Ákos fotográfiái installálva lettek. A tekintet irányának mindig jelentősége van Ákos munkáiban, gondoljunk az Egekre vagy A művészet fényeire, ahol az alkotói – s rajta keresztül a nézői tekintet is felfelé irányul. Itt most épp ellenkezőleg, nem felemeljük a tekintetünket, hanem fejet hajtunk: mintha egy nagy könyvtárszobában lennénk, csak a kódexek, könyvek, kordokumentumok helyett képeket lapozunk a szemünkkel. S ezen a ponton meg is állok egy pillanatra: mert a szónak és a képeknek igen fontos szerepe van Czigány Ákos munkásságában. Egyszerre érzéki és intellektuális művészet az övé: egy-egy sorozata mögött hatalmas tudás és ismeretanyag bújik meg, aminek kommunikálására az alkotó változó hangsúlyt fektet. Az állításom mindegyik sorozatára igaz, én a mostani kiállításból a Regulát hozom példának, amely szavak szintjén Szent Benedek tanításait hozza referenciának, de a konstruktivizmus vagy a távol-keleti művészet minimalizmusa ugyanilyen kapcsolódási pont. A könyvekben létező tudás tisztelete, az előttük való leborulás visszaköszön Czigány Ákos sorozataiban, s nemcsak a szó, hanem a kép – és ezen belül a fotografikus kép is – a tudás birtokosa, egy könyvtárszoba, ami az emberiség kultúráját jelképezi, s amin keresztül a megismerés, és így az életünk is teljesebbé válik.

 Fejhajtás a paravánok között, görnyedés a képek felett, mi jut eszünkbe még erről a testpozícióról? Mikor nézünk még képeket ily módon? Például portfólió konzultációkon, egyetemi kipakolásokon, egyszóval olyan alkotói anyagok megmutatásakor, amiket még nem érzünk késznek, vagy amiket még nem tekintünk kiforrott alkotásoknak. A galéria, a múzeum Czigány Ákos világában a művészet szentsége – erről szól pl. A művészet fényei című sorozata is, a felemelés, a képek falra tétele tehát egyfajta szentségalkotás. Amikor a képek felé hajolunk, erre is reflexió történik. A bemutatás, a reprezentáció helyett sokkal inkább egy “visszamutatásról” beszélhetünk – s ezek a visszamutatásra kerülő sorozatok olyan árnyalatokat adnak hozzá Czigány Ákos eddigi életművéhez, amik segítik az általunk ismert művek értelmezését, tehát hozzáadnak és nem gyengítik az életművet. Akárcsak egy szimfonikus mű esetében, amikor ugyanazt a dallamot játsszák a különböző hangszerek.

 A mostani beszédemben nem szeretném az egyes sorozatokat önmagukban elemezni, inkább olyan problémapontokról vagy gondolatkörökről beszélek röviden, amik Ákos “korai” és “későbbi” munkáiban is jelen vannak, azokban a referenciapontokban, amik a mostani térben nem kerülnek bemutatásra, csak utalni tudok rájuk (vagy amikre már utaltam is): Egek, Darwin online, A művészet fényei, vagy az Otthon című sorozata.

 A természet és az épített környezet viszonya rendszeresen visszatérő téma Ákos műveiben – a mostani kiállításban a Forrás című sorozat beszél legbővebben, s egyben legmisztikusabban a témáról. A sorozat egy furcsa vizi világba vezet be minket: zöldessárga algák hömpölyögnek a valószerűtlenül csillogó kékes vízben, barnás-fekete földfoltokban veszik őket körbe. Ismeretlenül is ismerős képek ezek: természetfilmek képei jutnak eszembe a világ keletkezéséről, műholdfelvételek a Földről, vagy a NASA valamelyik fotójáról. A forrás terepe egy nagyon gazdag város szökőkútjának az aljazata – erről az alkotó honlapján is lehet olvasni. De a képeket látva mindez csak lábjegyzet, mert ahogy az algák kavarognak a földfelszín alján, a vízben, ugyanígy kavarognak bennünk a kérdések az univerzum kérdéseiről, a létezésünkről, arról az ökológiai és evolúciós csodáról, vagy mechanizmusról, amibe beleszülettünk és ami körbevesz minket. A Forrásban semmi más nem történik, minthogy Czigány Ákos a lét kérdéseit egy szökőkút jelenségét megpillantva modellezi.

 A látás mint a világról való ismeretszerzés fő forrása tematizálódik több itt látható sorozatban is: az On the edge-ben a látás határvidékén járunk, a fényképezőgép meghibásodása miatt úgymond hibás expozíciók és kompozíciók születtek: hogyan működik az emberi szem, hogyan történik a kép- és jelentésalkotás, erre mutat rá többek között a sorozat. Sosem gondoltam, hogy egyszer ilyen színes képeket láthatok Czigány Ákostól, van valami jóleső intimitás abban, ahogy lekövethetjük az alkotói séta útját – mi az, ami a figyelem középpontjába kerül számára. A Sensorium című sorozata öt évvel később készült, szintén a látás jelenségével játszik el: mi az, amit látunk és mi az, ami mögötte van? Nem nehéz a platóni barlanghasonlatra gondolni, hogy mi az igazság és mi a látszat. A Sensoriumban a “valódi világot” nem látjuk, mert ami előtte van, az megakadályoz minket a tiszánlátásban, ugyanakkor pont az válik érdekessé, ami előttünk van.

 Az épületek fontos jelképek Ákos alkotói világában – tökéletes konstrukciók, amelyek funkcionális és strukturális törvényszerűségeit a fizika, a kémia – vagyis a természet – törvényei határozzák meg. Minden egyes épület tökéletesen működő, zárt egység, rendszer; ebben a világban a természetes és a mesterséges világ parallel egymással. A fény festi mélysárgára, vörösre a Suttogások, sikolyok üresen álló gyárépületét, melynek oszloprendjei a templomokét idézi. A sorozat című Bergman filmjére utal, a kapcsolódást pedig több fronton is érezhetjük: a fenyegtően üres és nyomasztó csarnoképületben, a narancsos-vöröses falakban, a pszichés felzaklatottságban, de akár az épületet alkotó elemekben is: a hungarocell hangszigetel, megtöri a hangot (suttogások), az ablakok kinyitják és áteresztik (sikolyok), ahogy a szél is átsüvít a törött ablakok résein. Egy vérző épület hangjait halljuk a sorozatban.

 A 2007-es Vakablakban jelenik meg először a tipológia mint vizuális eszköz – Czigány Ákos alkotásaiban a mai napig ez a legmeghatározóbb képalkotási módszer. A befalazott ablakok mintha könyvek lennének; vagy könyvekről készült reliefek. A fény mellett a textúrák-vonalak-a fekete-fehér-szürke színek játéka válik lényegessé, s itt jutunk legközelebb a “műtárgyszerűséghez”, s ahhoz a Czigány Ákos-féle vizuális nyelvezethez, amit már jól ismerünk, s ami a Regula konstruktivista, meditatív kompozícióiban is visszaköszön.

A határhelyzetek, a különböző minőségek közti eltérésre mutat példát a Tenger és a Föld című sorozat, bár vizualitásukban igen eltérő munkák. A Tengerben az elrugaszkodásra tárgyiasult példákat láthatunk (trambulin, kosárlabdapalánk, föld és víz pereme), míg a Föld a formákon és vonalakon keresztül hoz létre dinamikus hatást. A sorozat egyes képeinél mintha egy peremen egyensúlyoznánk, érezzük a tér mélységét, ahogy a gravitáció magával ránt minket, lefelé. Tekintetünk egészen alacsonyan jár, a földfelszín alatt, a tér nem felemel, kiránt, hanem magával húz. A tér itt már a fekete, a szürke és a fehér színek által strukturált formákban reprezentálódik, amit a görbületek, kanyarodások, meredekek hasítanak széjjel. Az anyag már megidézi Czigány Ákos jól ismert, Egek című sorozatát.

 Czigány Ákos munkásságát tudatosság és megtervezettség jellemzi, amire ez a kiállítás is szemlélető példát mutat. Munkamódszere a fiatalabb generációk számára is érdekes: hogyan lehet egy alkotói pályát tudatosan építeni.

 Barta Edit