Magyar Fotográfiai Múzeum

2026. január 31. - 2026. március 14.

Nálunk

A Magyar Fotográfiai Múzeum tisztelettel meghívja Önt és barátait

A BENKŐ IMRE - KÖZELI VILÁG
Válogatás a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményéből című kiállítás megnyitójára.

Köszöntőt mond: Baki Péter,
a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója

A kiállítást megnyitja:
Somogyi Zsófia művészettörténész

Kurátor: Somosi Rita művészettörténész

Megnyitó: 2026. január 30., péntek, 17.00 óra

A kiállítás megtekinthető:
2026. január 31. és 2026. március 14. között,
vasárnap és ünnepnapok kivételével
naponta 12.00-17.00 oráig.

Megnyitóbeszéd

Kedves Megjelentek!

Engedjétek meg, hogy egy idézettel kezdjek: 

“Eldöntötte, hogy mindent alaposan megfigyel s folyamatosan „dokumentál”, arra törekedve, hogy egyetlen apróságot se mulasszon el, mert rádöbbent, hogy látszólag jelentéktelen dolgokat figyelmen kívül hagyni egyenlő a beismeréssel: védtelenül állunk a szétesettség és a fölfogható rend közti híd „hullámzó háncsaiba” veszve; bármely apróságot, amely megtörtént, legyen az akár dohánymorzsák által „az asztalból kihasított terület”, vadlibák érkezési iránya, vagy akár semmitmondónak tűnő emberi mozdulatok egymásutánja, állandó figyelemmel kell követni és megragadni, így reménykedhetünk csupán abban, hogy egy nap mi magunk is nem válunk e bomló és örökösen épülő sátáni rend nyomtalan és elnémult foglyaivá.” 

A záró konklúzió Benkő Imre életművéhez, személyiségéhez, fotográfusi hitvallásához képest talán kissé túl sötét (egyébként az idézet Krasznahorkai László Sátántangó című regényéből való), de a megőrzési vágy, és a legkisebb történések iránti mélységes elkötelezettség és figyelem alapvetően voltak jellemzőek rá. Ahogy egyébként a 80’s-90’s éveknek azt a Magyarországát  is jól ismerhetjük képeiről, amelyben végtelen a szegénység, a perspektíva nélküliség. Az ember körül leomló élet-helyzetek fontos témái, de ugyanezzel az erős érdeklődéssel fordult az emberi élet egészen más terepei és módjai felé. S bár a pillanatok rögzülnek a filmkockán, mégis, ahogy ezek egyenként is csak a nagyon mélyen átélt ott-léttel, a helyzetben kitartó, hosszú benne-léttel jöhetnek létre, ezt más dimenzióban is folytatja, amikor évtizedekig viszi témáit - így válnak a képkockák sorozatokká, a sorozatok korlenyomatokká, jelenlévő, a jelennel egyben látható múlttá.  

Fényképeinek humora, mélységesen szép, empatikus, ítélkezés-mentes kapcsolódása a fotóalanyaihoz, a pillanatnyi helyzetek lényegére való zseniáls ráismerések, és az így létrejött képi együttállások oldják azt a súlyos tényt, hogy fotói végső soron az élet elillanó mivoltáról szólnak. Ahogy ő maga fogalmazott: “Számomra a fotografálás filozofálás az élet múlandóságáról.” 

Nagyon megrendítő itt állni, és beszélni a képeiről - nélküle. Hogyan lehet múlt időben beszélni valakiről, aki minden fotóján az életet, az embert, minden életet, és minden embert ünnepelt? Aki mindenkit méltónak tartott a figyelemre, akinek mindenki érdekes és értékes volt? 

Talán, ha igazán közelről nézzük meg a képeit, és meglátjuk benne, amit ő, vagy legalábbis, amit mutatni akart az adott helyzetről, s ha mi is elemezzük a látványt, ha mi sem ítélkezünk, ha felismerjük, hogy minden egyes kocka valójában az élet értelmének sűrítménye - akkor talán méltó módon tudunk emlékezni rá. 

Ehhez nekünk is azt a kérdést kell feltennünk, amit ő is feltett: mi az a kép, amely önmagán, a rögzített pillanaton túlmutatva az egész lét-, illetve élethelyzetet is magába foglalja, amelyből mi azt a bizonyos felvillanó és elkapott látványt birtokolhatjuk csak?

Nézzünk néhány példát.

A Volgográdi emlékmű fotója láttán a lélegzteünk is eláll: emberi léptékkel beláthatatlan méretű szobrok, felfoghatatlan magasságok, alig megmászható lépcsősorok - a kőóriások bele sem férnek a képbe, hogy a látogatók legalább parányi alakban kivehetőek legyenek. Erős szimbóluma mindez annak, ahogy az emlékművel megidézett, súlyosan elnyomó politikai rendszerek viszonyultak és bántak az emberekkel.  

A magyarországi szovjet csapatkivonás mélységesen komplex szimbóluma a fotó, amelyen az emblematikus vadászgép felszállását egy funkcióját vesztett, madárijesztőnek is szánalmas, üres egyenruha foszlányaiból katonát asszociáltató alak néz. Ahogy valóban ilyen üres, funkciótlan, önmaga elmúlását kezelni nem tudó, roncs-maradvány volt már csupán az a történelmi helyzet, amely akkor végre valóban is véget ért. 

Az ózdi anyag ikonikus képe Csirmaz Miklós bácsi arca közelről, enyhén alulnézetből, ahogy felfelé tekint, s fölé borul, tornyosul, mintegy világ-mindenségként, nála jóval hatalmasabb létezőként a gyár egy részlete, amely erősen leszűkíti a kilátást a szabad égre. Az egymásba fonódó csövek akárha az arc ráncainak, erősebb vonalakkal és finomabb hálózatban kirajzolódó rendszerére rímelnének. 

De könnyebb témát is nézzünk: nagyon szeretem az Eiffel-torony alatt szenvedélyesen csókolózó párról készült fotót. Reméljük, a babona, hogy az itt váltott csók szerencsét hoz, nekik működik majd - s a fotón minden elem a helyén van: azonnal látjuk, hogy tehát a szerelmesek városában vagyunk, amely egyúttal a divat városa is, lásd a hatalmas, a párt is majdnem kitakaró, híres divatmárkát reklámozó bevásárló-zacskót. Mérete akár a divatipar dominanciáját, jelentőségét is asszociálhatja. 

Egy sor képnél, miután felfogjuk, mit is látunk, mi a mozdulat, a dinamika, ki hol van és mit csinál, felmerül a kérdés, na jó, de hogy került oda - nem a helyre, a helyzetbe, hanem éppen abba pozícióba a fotós? Amikor például Hanoi utcáin két férfi kerget egy kismalacot - már önmagában is abszurd helyzet, de vajon hogyan született meg a kép? Szaladt velük? Háttal futott, hogy feléjük lehessen a kamerája? Vagy éppen, hogy felé haladt ez a furcsa hármas? Mindenesetre, a kép magába sűríti az üldözés, az elkapás vágyának minden erejét, lendületét, az akarást, ami a két férfi minden porcikáját átjárja, és testüket feszíti.

Humorát sokszor tapasztalhatjuk a valóságokat egyben-láttató fotóin is, ahol az óriásplakátok és köztéri reklámok által átírt mindennapi tereinkben nagyon vicces kapcsolódások jönnek létre - kedvencem az a budapesti kép, amelyen egy akkortájt kifejezetten trendi hajvágási technikát egy fiatal modellel reklámozó fodrászat kirakata előtt halad el egy idős hölgy, s ahogy a reklám alá ér, zavarbaejtően hasonlónak látjuk az ő, ruháiból, arcvonásaiból következtethetően nem e szalonban vágatott frizuráját a modell belőtt hajával.  A képi együttállás jócskán felvet társadalomkritikát is - hogy ki mihez fér hozzá, s hol hasonlít mégis két világ, amely elvileg távol kéne essen egymástól. De a lidérces álmok filmplakát előtt áthaladó két idős hölgy fotóját is nagyon szeretem, mindig beleborzongok, vajon mik az ő lidérces álmaik? Hiszen mintha belőlük vetülnének ki az amorf, ijesztő alakok. Nem csodálom amúgy, ha menekülnének előlük - ahogy szinte ennek tűnik a sima közlekedésük. 

Mintha minden történésben lenne egy pillanat, amiben valami gyönyörű szabályosság, valami szépséges formai harmónia mutatkozik meg, minden elem, ember, utca, szobor, jármű, tárgy egy tizedmásodpercre tökéletes egységbe rendeződik, amely egység, ez a felragyogó rend, a helyzetnek azt a bizonyos mélyebb jelentését is iszonyú erővel magába sűrítve mutatja fel - na, ezt tudta Benkő Imre lefotózni. 

S zárszóként az ő szavait idézem: “Az tény, hogy amit lefényképeztem, valamilyen formában létezett - nekem ez a fontos. (…) Kérdés, hogy az egyéni korlenyomataim jelenthetnek-e valamit másoknak, új generációknak, akik vizuálisan szeretnének megtudni valamit egy számukra letűnt világról.”  

Kedves Imre, a válasz mindig is igen volt. És a tény, hogy te őrizted meg számunkra ezeket a világokat, azt a kincset jelenti, hogy te léteztél, létezel, s azt a kiváltságot, hogy mi ezt minden fotód kapcsán újra és újra ünnepelhetjük magunkban. 

És néha, például egy kiállítás-megnyitón, együtt.

Jó tárlatnézést kívánok! Somogyi Zsófia