Magyar Fotográfiai Múzeum

2013. június 14. - 2013. augusztus 10.

Nálunk

A Magyar Fotográfiai Múzeum tisztelettel meghívja Önt és barátait az

Ata Kandó 100 – válogatás egy életműből

című kiállításának megnyitójára,

2013. június 14-én, pénteken, 17 órára

A kiállítást megnyitja: Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor, a MOME egyetemi tanárai

A kiállítás megtekinthető: 2013. augusztus 11-ig, vasárnap és hétfő kivételével naponta 12–17 óráig

Magyar Fotográfiai Múzeum, H–6000 Kecskemét, Katona József tér 12.

E-mail: fotomuzeum__kukac__fotomuzeum__pont__hu, Honlap: www.fotomuzeum.hu

Ata Kandó valódi világpolgár. Igazi kozmopolita, aki elkötelezett az egyetemes emberi haladás iránt, aki bárhol járt is a világban, fényképezőgéppel a kezében mindig az emberit kereste. Budapesten Bortnyik Sándornál tanult, Párizsban a Magnum fotóügynökségnél dolgozott Robert Capa mellett. Hollandiában divatfotósként dolgozott, több ízben fényképezte az Amazonas vidékén élő dzsungellakó indián törzsek életét, 1956-ban, Ausztriában magyar menekültekről készített riportsorozatot; élt és dolgozott Angliában és az Egyesült Államokban is. Fényképeit a világ számos rangos kiállítóterében mutatták be, neves újságok hasábjain publikálták. Munkásságát többek között 1991-ben Pro Cultura Hungarica kitüntetéssel, 1998-ban Nagy Imre-díjjal, 1999-ben a Magyar Fotóművészek Szövetsége Életmű-díjával ismerték el. A fotóművésznő századik születésnapját köszöntő tárlat a kalandos életút helyszínei szerint tagolva ad betekintést az életműbe.

Gellér Judit

ATA KANDÓ

Ha arra a kérdésre keresnénk választ, hogy mi tartja leginkább életben az embert, és a válasz az lenne, hogy a tevékenység és a kíváncsiság, akkor erre sem igen találhatnánk Ata Kandó személyiségénél jobb példát. Annak az embernek a példáját, aki maga helyezi önmeghatározása középpontjába alkotói aktivitását, amikor ezt mondja: „Bármerre jártam a világban, ha véletlenül nem fényképeztem, úgy éreztem, feleslegesen vagyok ott”. És annak az embernek a példáját, aki (a gyereknyelvből rajtaragadt keresztnévvel együtt) egy teljes évszázadon át képes volt megőrizni a gyermek tekintetének frissességét és nyitottságát. Aki nyolcvannyolc évesen tanulta meg a számítógép és internet használatot, s azóta interneten is tartja a kapcsolatot barátaival, családtagjaival.

Ata Kandó a 20. század történelmének átélője, s tanúja abban a vonatkozásban is, hogy a huszadik század hozta el nagyon sok ember számára a világban való szabad mozgás élményét, miközben – mint az ő esetében is – addigi élete szétzúzásával sokszor kényszerítette is a radikális hely-, és életforma-változtatásra. Hogy az ő életének sok színhelye volt, ezt részben az életalakulás ilyetén kényszerei is magukkal hozhatták, az életmű azonban mégis inkább a világban való szabad, az érdeklődésből, belső indíttatásból fakadó mozgás lendületét sugallja. Mert a szabad személyiség a körülmények kényszerét is képes a cselekvés szabadságába, aktivitásába átfordítani. De a színhelyek sokszínűsége mellett a műfaji sokszínűség is szembetűnő: divatfotók, fotográfiával „írt” szociográfia, fényképezéssel létrehozott mesevilág (lásd például a Dream in the Forest vagy a Kalypso és Nausikaá képeit), az ember és állat viszonyáról, a természet világáról készített fotók; a spektrum elég széles; s a műfaji sokszínűségen túl említhetnénk még a hangvétel sokszínűségét is: a nagyon líraitól a tragikusan drámain át a tárgyilagos dokumentációig. Széles a szociális „színkép” is: a divatfotók „fent”-jének elit-világától a társadalom legkiszolgáltatottabb helyzeteinek ábrázolásáig. Egyfelől az egyre urbanizáltabb modern életforma, másfelől az érintetlen természet, az őserdő; egyfelől az ipar (lásd a vaskohókról készült fotósorozatát), másfelől a dzsungellakó, a civilizációval még csak nem is nagyon érintkező indiánok.

Ez utóbbiak világa elvarázsolja, hosszú időn át magához láncolja a művészt: „Az őserdő a legnagyobb temploma a Földnek, elgondolkoztatja az embert mindarról, ami nem a megszokott napi életéhez tartozik, és az indiánoktól annyi mindent lehet tanulni a természetet és az azon felüli dolgokat illetően is”. Az „azon felüli dolgok”, a transzcendencia különben sem idegen Ata Kandótól. A fénykép nagyon materiális, egyszerű fizikai és kémiai folyamatok eredményeként létrejövő objektum, amely folyamatban az ember látszólag csupán egy gomb lenyomásával vesz részt. Ám a fotót a fénnyel való rajzolás művészetének is nevezik, és a művésznő nem véletlenül indult festőnek; megtalálja – például a kép elő-, és hátterének eltérő élességében, az emberi alak mozdulatlanná varázsolásában (lásd a kiállítás címlap-fotóját), a fény szétáradásának rögzítésében (mint például a vonatablakból készített bravúros képén),  vagy a kompozíciós arányokban -- azokat az eszközöket, amelyekkel a titokzatos, a transzcendens illetve az emberénél nagyságrendelileg nagyobb erő is ábrázolható.

Ata Kandó a szerénység és az önérzet egyidejű megnyilvánításával mondja magáról: „máshoz úgysem értek, csak a fotografáláshoz, ahhoz viszont elég jól”. Amikor azonban az ember olyan módon ért csak egyetlen dologhoz, mint ő, ez azt is feltételezi, hogy abba az egyetlen dologba élete legkülönfélébb összetevői belesűrűsödnek. Az ő esetében például az anyaság meghatározó élménye. Bárhol jár a világban, mindig megakad a szeme anyák és gyermekeik szimbiózisán, s amikor önmagukban a gyerekek a témái (márpedig ez is igen nagy arányban jellemzi a fotóit), akkor is az anya szemével néz rájuk; szinte ugyanazzal az attitűddel, amellyel saját gyerekeit is megörökíti. Egy másik, a képeibe belesűrűsödő szembetűnő sajátossága: érzékenysége és együttérzése az emberi szenvedés iránt. S a harmadik, annak az önmaga által átélt küzdelemnek az ábrázolása, ahogyan az ideiglenességnek kiszolgáltatott életek küzdenek a körülményekkel, olykor győzelmet is aratva azok felett. Ata Kandó azon etikailag elkötelezett fotósok közé tartozik, akik a dokumentálással segíteni is igyekeznek, (s ezzel következetesen gyakorolja a fényképezés egyik fő szociális funkcióját): ennek a törekvésének egyik csúcspontja az ’56-os könyv, amelyben az egész világ számára nagyon megrázóan tette átélhetővé a forradalom utáni állapotot; (az sem mellékes, hogy e kötet teljes bevételét menekült gyerekek megsegítésére ajánlották fel).

E könyv ereje nyilván szintén a belülről átélt élménynek: a menekültté tett ember személyes hányattatásainak is köszönhető, a lényeg azonban az, hogy az ebből fakadó érzéseket azokkal is képes átéletni, azokhoz is képes közvetíteni, akiknek maguknak nem kellett hasonló történelmi tragédián keresztülmenniük. Átéletni először is a liminalitás helyzetét, amely minden menekült életét jellemzi: a „sem itt, sem ott nem vagyunk” érzését, azt a köztes helyzetet, amely mintha a lét és a nemlét közti lebegés állapota lenne, s amelyben minden újradefiniálódik. De nagy hangsúlyt kap az ’56-os sorozatban egyén és tömeg egymásra vonatkoztatása is: a menekültek egyszerre léteznek egyedül és egy tömeg részeként; egyszerre sugárzik róluk az intimitásnak a tömegben különösen felértékelődő vágya, és a közösség nyújtotta biztonsg iránti vágy, (mint a magányból, kiszolgáltatottságból való kilépés reménye). Az ’56-os képeken is nagyon tudatos a különböző képsíkokkal, azok montázshatásával való operálás: ahogy például egy gyerek arca meg a háttérben lévő fegyver, vagy ahogy egy másik képen a gyerek, a háttérben álló katona meg a falon a kereszt egymásra vonatkozik, annak egy vers egymással összekapcsolt szavaihoz hasonló, erős gondolati és érzelmi sugallata van. A képek bibliai utalásként is értelmezhető elemei (lásd például a „Szent család”- képet) a magyar sorstragédia egyetemessé tágításához járulnak hozzá. Ebben a sorozatban is, akárcsak Kandó bármelyik világban készült képén nagy súlya van a tekinteteknek, amelyekből az emberi viszonyulások igen széles skálája sugárzik: félelem, bizalom, elkeseredés, vágyakozás, gyanakvás, rettegés, kíváncsiság, stb. A gyerektekintetek egyúttal a felnőtt világ figyelmeztetői—felelősségre vonói is; nem utolsó sorban éppen attól lesz oly hangsúlyos e képek etikai mozzanata, hogy a világ rajtuk a gyerekek szemében tükröződik. Sok mindenről lehetne még beszélni: a képek dinamikájáról; arról, hogy milyen eszközökkel teremti meg a helyszíni tudósítás hitelességét, de most még csak azt az egy sajátosságukat emelnénk ki, hogy sok, e sorozat képein megjelenő arcról az ember ismerősöket vél felismerni. Ebben nyilván szerepet játszik a megragadott élethelyzetek, élettörténetek ismerőssége, de hogy ez egy félévszázaddal a képek elkészülte után is így tud hatni, ez nagyon nagy dolog.

 *

Három dolgot emelnénk ki még, ami Ata Kandó képei kapcsán felmerült bennünk. A posztmodern kor szeret mindent szerepekben látni, s Ata Kandó kapcsán három szerep még mindenképpen felidézhető. Az Utazó, a Rendező és a Kulturális Antropológus szerepei.

Ha elgondolkodunk azon, hogy a huszadik században miért éppen a fotóművészetben sikerült oly sok magyarnak sikert aratnia a világban; (az általunk most ünnepelt Görög Etelkán kívül gondoljunk például Friedmann Endre Ernőre vagyis Robert Capára, Elkán Lászlóra, vagyis Lucien Hervére, Kertész Andorra, vagyis André Kertészre, Brassaira, de a sor tovább is folytatható), akkor azt kell figyelembe vennünk, hogy a fotó az utazó művészete, a huszadik század az utazás százada, a tömegesen emigrációba kényszerült magyarok pedig – miként az imént a menekültsors kapcsán hangsúlyoztuk – végső soron egész életüket az utazás köztes, liminális állapotában kellett, hogy leéljék. A fotó az utazó művészete, mert az utazó az, aki elvillanó képeiből, jelenségeiből próbálja megragadni (s tán még meg is érteni) egy-egy kultúra lényegét, egy-egy ország, nép karakterét; az utazó az, akinek az agya is fényképeket készít: míg otthoni közegében egymásra rakódó képek folyamataként, filmjeként éli meg az életét, az utazásban diszkrét állóképeket rögzít emlékezetében. (S bár az utazás közben a folyamat is bekerül emlékezetünkbe elsősorban a bejárt térélményen keresztül, amikor visszaemlékezünk, inkább képekre, képi benyomásokra emlékezünk vissza; a térélmény – ami mindennapi közegünkben való létezésünkben olyannyira meghatározó --, a kognitív térkép, -- amelybe mindennapi aktivitásunkat elhelyezzük – az utazás során megismert környezetben csak akkor idéződik fel, ha e közegbe visszatérünk). Az utazó az, akinek az agya tehát fényképsorozatokat készít, s ha valaki ilyen képeket művészi szinten ábrázolni is tud, az méltán válik sikeressé egy olyan világban, amelyben az utazás (mint a globalizáció mindennapi gyakorlatának egyik motorja) olyannyira hangsúlyos létformává válik. Ez tehát a magyar fotóművészek világsikerének egyik kulcsa.

De Ata Kandó nem csak az Utazó megtestesítője, mint ahogy képei sem úgy állóképek, mint egyes pályatársaié: tárgyak, enteriőrök, emberi testek fényképezőié. Az ő szerepe a Rendezőé is, ha a „rendezőén” azt a nézőpontot értjük, amivel maga a jó színész is rendelkezik. Véleményünk szerint a színészi teljesítmény ugyanis akkor okoz igazán katartikus élményt a nézőnek, amikor az átélés egy teljes emberi életet sűrít a játszott figurába. Ezt nagy színész néhány mondatos szerepbe, vagy akár néma szerepbe is bele tudja vinni. Ez lényegében minden művészi sűrítés modellje, és természetesen lehetséges a fotóművészetben is. A portréfotós annyiban különbözik a színésztől, hogy míg a színész ezt a sűrített „életet” önmagában hozza létre, a fotós mozgásban lévő modellje egyetlen pillanatában ragadja meg, (ezért is hasonlítottuk inkább a rendezőhöz, aki a színésznek is segít megmutatni, hogy melyek is az ő igazán ható, sűrített gesztusai). Ata Kandó modelljeinek arcában-testében éppenúgy megjelenik egész életük-sorsuk, mint a legjobb színészek játékában. Vagy mint a többi „legjobb” szociofotós, portréfotós munkáiban. Ezért is oly ismerősek 56-os menekültjei: a képekbe sűrített sorsukat ismerjük, az életüket, vagy a hozzájuk hasonlók életét ismerjük. S persze a magunkéra is ráismerünk bennük. (Szereplői egész addigi és azutáni élete is kisüt például a „Dressed in woman’s dress is better for security” aláírású képből, vagy a fiatal fiúknak a kötet címlapján látható csoportjából; azt pedig csak a korszak megélői tudják igazán, hogy a „No more soup for him” feliratú fotó fényviszonyai és az ábrázolt embercsoport alakzata miképpen sűríti magába az „ötvenes éveknek” nevezett korszak egész atmoszféráját).

De Ata Kandó még Kulturális Antropológus is. Van olyan indián törzs, amelynek életéről ő hozza az első nézegethető információkat. A Kulturális Antropológus tudománya annak feltárására irányul ami az Emberben közös. Tudománya ezért „antropológia”. És annak feltárására, ami az egyes kultúrákat megkülönbözteti egymástól. Többek közt erre is utal az „antropológia” szó előtti jelző. A jó kulturális antropológus, ha idegen kultúrát vizsgál, igyekszik megkeresni benne azt, ami annak a saját, ismerős kultúrával közös nevezője. Ha a saját kultúráját vizsgálja, igyekszik a marslakó nézőpontjával rácsodálkozni, eltávolítani magától, hog feltűnjék benne, ami sajátos. Amikor Ata Kandó az idegen, nagyon távoli  kultúrát vizsgálja, természetesen – jó kulturális antropológusként – észreveszi és megmutatja benne azt, ami közös a saját kultúránkkal. A szerelmes évődést, a gyermekét pásztoroló anyát, a munkájára koncentráló férfit, a játékot, a fájdalmat és a vidámságot. De a képeken sok olyan mozzanat is van, ami a mi kultúránktól ugyancsak különbözik. Ezeket az elemeket a legtöbbször elkönyvelik egzotikumnak. „Más”, „ősi”, „idegen”: „a ’természeti népek’ már csak ilyenek…”… De Ata Kandó képein hogyhogynem végbemegy még egy furcsa varázslat. Nem csak a sajátunkat vesszük észre az idegenben, s nem csak az idegen „más”-voltát. A lefényképezett amazóniai embereket egyszercsak valamiképpen önmagunk kivetüléseinek kezdjük érezni. És észrevesszük magunkban a „mást”. A saját kultúránkban (és a saját személyünkben is) azt a nagyon más, nagyon ősi, nagyon idegen, nagyon természeti valamit. Mert ahogy e fotókat nézegetjük, mintha önmagunk gyerekfotóit (sőt, szüleink, nagyszüleink gyermekfotóit) nézegetnénk. A „Földnek legnagyobb templomában”.

Gratulálunk a dr. Baki Péter vezette Magyar Fotográfiai Múzeumának, és a kiállítás kurátorának, Gellér Juditnak e szép kiállítás, a százéves ünnepelt előtti tisztelgés méltó formájának megrendezéséért.

S kívánunk Ata Kandónak és magunknak a következő száz évre az előző évszázadénál nyugalmasabb, emberibb és boldogabb világot.

Kecskemét, 2013. június. 14.

Kapitány Ágnes (DSc) - Kapitány Gábor (DSc),
(MTA TK SZI, MOME)